Bohó Boholy bejegyzései

Az is rossz, hogy van egy élethelyzetem, amiben nyitva hagytam egy ablakot, hogy az is egy alternatíva. Pedig igazából nem is, csak a körülmények, a családom és a barátaim beszélik belém, hogy az az egy lenne tök egyértelmű, én pedig hagyom magam meggyőzni, hogy jogos lenne (a feltétles mód maradt). Senki nem fogta fel, hogy attól még hogy lehetne, nem lesz választási lehetőség. 

És szeretném becsukni az ablakot, mert idegesít, hogy nyitva van, és biztonsági okokból mégis marad, mert teljesen nem merem becsukni.

"Kín minden lépés, mégis megyek tovább, bár rémisztőn hív, hív már lent a semmi! Semmi!
...
Én játszom a bátrat, és teszem, mit kell, bár nem más az élet, csak rút ármány, undok csalás, mert e földön nincs más! Nincs más!"

Amikor éppen a 100 ezer feletti kávéfőzőknél hüledeztem a saturnban, odajött az eladó srác, hogy miben segíthet. Kicsit gúnyosabb lett a válaszom, mint akartam.

Álmomban volt mellettem valaki, akiben bíztam, olyan akinek elmondtam azt, amit még senkinek nem. És nem éreztem a lehetőségét, hogy nem értene meg és nem segítene. És rossz, hogy ezt a valóságban nem tudom elképzelni jelenleg.

Nem tudom mit lehet, és mit kell elvárni az emberektől.
Néha úgy érzem már bajt jelent, hogy mennyire nem várok el semmit, néha pedig azt érzem már az is sok, amit igen.

Néha úgy érzem egy-két ember hülyeségeken akad fenn, olyanokon, amiket nem kéne elvárni tőlem. Néha pedig azon, amit jogos lenne, egyáltalán nem zavarja őket. 

Néha fogalmam sincs, mi történik az életemmel, nem tudom kezelni a konfliktusokat. Azt sem tudom már, mit kell konfliktusnak tekinteni, és mit nem. Összezavarodtam.

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz? 
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül éppen itt él
épp most, 
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz? 
Talán igen.