És amik most igazak:
"Ha egyszer másképp lenne minden, mint ahogyan van,
S nem tudnám, hogy szörnyen nem szabad,
Úgy ölelnélek, de úgy, hogy mindenki lássa,
S azt hiszem, ránk még veszélyes boldogság várna.
(...)
De minden úgy van, ahogy van,
Minden jól van, ahogy van,
Másképp semmi nem lehet,
Ígérem jó leszek!
Minden úgy van, ahogy van,
Minden jól van, ahogy van,
Főbe nem lövöm magam,
Szerelmünk tárgytalan. "
Iwiwen találtam:
`Most mit mondjak? Ki vagyok én, hogy bármit
mondjak? Ki vagyok én, hogy merjek létezni? Kinek? Kiért?
Minek? Miért? ...
Hát elmondom.
A porcelánbaba vagyok, akihez beszélsz. Akinek kiöntöd a
lelked, mondván, úgyse beszél vissza. Csendesen,
nyugalmasan végighalgatlak, és a te hangoddal, a te
gondolataidat veszem mozdulatlan számra. Az vagyok, akivel
játszhatsz, kényed-kedved szerint. Levághatod a hajam,
kisminkelhetsz, levetkőztethetsz, felöltöztethetsz, én nem
szólok, némán tűröm, és mosolygok.
Velem vagy, de nélkülem, értem, de ellenem...
Összefogsz törni... ´
Újabb könyvbeszámolót tartok. Most sem lesz túl hosszú, de azért egy bejegyzést megtölt. Orwell: 1984. Kötelező olvasmányként kezdtem azal a keesrű szájízzel, ahogy ezt szokás. hiszen szeretk olvasni, persze, csak azt nem, ha kötelező.
Negatív utópia. Nagyon. Apukám olvasta, közölte, hogy minimum egy hét. Rágódni fogok rajta. 3 nap alatt végeztem vele, mert őszintén szólva maga a regény témája az borzasztó, főleg ha elképzeli az ember. De jól van megírva, és nagyon érdekes.
Két részlet:
"Manapság majdnem minden gyerektől félni kellett. S az volt a legszörnyűbb, hogy az olyan szervezetek segítségével, amilyen például a Kémek, módszeresen nevelték őket kormányozhatatlan kis vadakká, de úgy, hogy még ez sem ébresztett bennük hajlamot a Párt fegyelme elleni lázadásra. Sőt: imádták a Pártot, s mindent, ami kapcsolatban volt vele. A dalok, a felvonulások, a zászlók, a táborozások, a játék puskákkal való gyakorlatok, a jelszavak üvöltözése, Nagy Testvér imádása - mindez valami pompás sportféle volt a számukra. Minden vadság szabadon kitörhetett belőlük - az Állam ellenségei, a külföldiek, árulók, szabotőrök, gondolatbűnözők ellen. Szinte általános volt, hogy a harminc éven felüliek féltek a saját gyermekeiktől. És okkal, mert alig telt el hét, hogy a Times ne közölt volna cikket arról, hogyan hallgatott ki valamelyik kis besúgó - rendszerint "gyermekhősként" emlegették őket - valamilyen kompromittáló megjegyzést, amiért aztán feljelentette szüleit a Gondolatrendőrségnél."
"A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani - mindent. Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn. Elvágtuk a kötelékeket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A jövőben nem is lesznek feleségek és barátok. A gyerekeket megszületésükkor elvesszük az anyjuktól, mint a tojásokat a tyúktól. A nemi ösztönt gyökerestül kiirtjuk. A nemzés évenként megismétlődő formaság lesz, mint az élelmiszerjegyek megújítása. Az orgazmust megszüntetjük. Neurológusaink most dolgoznak rajta. Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet. De mindig meglesz - ezt ne felejtsd el, Winston - a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."
Kicsit utána olvastam wikipédián is: Eredetileg Orwell a The Last Man in Europe (Az Utolsó Ember Európában) címet adta e regényének, de a kiadója, Frederic Warburg, változtatást javasolt a nagyobb sikert elősegítendő. Orwell nem ellenezte a javaslatot.
Hát nem tudom. Nekem jobban tetszik az eredeti cím még előtte is jobban tetszett volna, de így a könyv után egyértelműen ez tetszik jobban.
Nagyon érdekes könyv volt, ajánlom mindenkinek, aki még esetleg nem olvasta. És annak is, aki igen.
- Te magas ég! - kiáltotta Arthur. - Ez pont olyan, mint a parti strand Southendnél!
- Igazán megnyugtattál - mondta Ford.
- Miért?
- Már azt hittem, megbolondultam.
- Lehet, hogy megbolondultál. Lehet, hogy csak képzelted, hogy mondtam.
Ford ezen eltöprengett.
- Hát akkor mondtad vagy sem? - kérdezte.
- Azt hiszem, mondtam - felelte Arthur.
- Lehet, hogy mindketten megbolondultunk.
- Persze - vélekedett Arthur. - Ha mindent egybevetünk, meg kellett bolondulnunk, hogy azt higgyük, ez itt Southend.
- Azt hiszed, hogy ez itt Southend?
- Hát persze.
- Én is.
- Akkor mindketten megbolondultunk.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
- Ford - makacskodott Arthur -, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd: mit keresek én itt?
- Azt te is tudod - mondta Ford. - Kimentettelek a Földről.
- És mi történt a Földdel?
- Á! A Földet megsemmisítették.
- Tán csak nem - Arthur fel sem emelte a hangját.
- De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe.
- Nézd - mondta Arthur -, fájlalom a dolgot.
Ford a homlokát ráncolta, és látszott, hogy Arthur kijelentésén töpreng.
- Igen - mondta végül. - Megértem az álláspontodat.
- Érti az álláspontomat! - Arthur felháborodottan üvöltött. - Érti!
Ford felpattant.
- Nézd a könyvet - sziszegte sürgetően.
- Mit?
- "NE ESS PÁNIKBA!"
- Nem estem pánikba!
- De igen.
- Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék?
- Tarts velem, és érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged lesz erre a halra a füledben.
- Hogy tetszik ezt mondani? - kérdezte Arthur megítélése szerint a lehetőségekhez képest udvariasan.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
"Kacagó jövőm múltjából most tekintek reám. S gondolattársításom párjait gőgösen utasítom el egymástól, hogy: Életet itt ne éljenek. Megtöltöm velük szétpattanó létem színes buborékjait, hogy a jövőmbe szálljanak.
A szétpattanó léggömböcskékből szippantott parányi dac sem bírja titkolni : Jelenemből kell átmentenem múltamat, hogy a jövőm biztos legyen."
Forrás: http://szabop.atw.hu/
Ez volt a századik bejegyzés, ha nem számoltam el valahol.:)
A fény ragyogó volt, kristályos, egy csillagokkal teli fekete égbolton.
-Á. Tényleg van egy sivatag. Mindenki ezt kapja? – kérdezte Tesveer.
KI TUDJA?
-És mi van a sivatag végén?
ÍTÉLET.
-Melyik végén?
A Halál elvigyorodott és oldalt lépett.
Amiről Tesveer azt hitte, hogy szikla a homokban, egy összegörnyedt alak volt, térdét átkulcsolva ült. Úgy látszott, megbénította a félelem.
Tesveer csak bámult.
- Vorbis? – hitetlenkedett.
Ránézett a Halálra.
-De hát Vorbis száz évvel ezelőtt meghalt!
IGEN. EGYEDÜL KELL VÉGIG MENNIE AZ UTAT. TELJESEN EGYEDÜL ÖNMAGÁVAL. HA MERI.
-Itt volt száz évig?
VALÓSZÍNŰLEG NEM. AZ IDŐ ITT MÁS. SOKKAL... SZEMÉLYESEBB.
- Á! Úgy érted a száz év elröpülhet, mint néhány pillanat?
A SZÁZ ÉV ELTARTHAZ AKÁR EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG.
A fekete-fehér szempár esedezve meredt Tesveerre, aki automatikusan kinyúlt, gondolkozás nélkül... És aztán tétovázott.
GYILKOS VOLT. – mondta a Halál. – ÉS GYILKOSOK TEREMTŐJE. KÍNVALLATÓ. ÉRZELEMMENTES. KEGYETLEN. SZÍVTELEN. KÖNYÖRTELEN.
-Igen. Tudom. Ő Vorbis. – felelte Tesveer. Vorbis megváltozatta az embereket. Néha halott emberekké változatta őket. De mindig megváltoztatta őket. Ez volt az ő diadala.
Sóhajtott.
-De én meg én vagyok – szögezte le.
Vorbis fölállt, habozva, követte Tesveert át a sivatagon.
A Halál nézte, ahogy elmennek.
Terry Pratchett
Az óceán zúgó moraja.
Hullámtörés zaja távoli partokon, valahol olyan messze, ahová már a gondolat sem jut el.
A mélység néma robajlása.
S közben hívó hangok csendülnek, de nem is egészen hangok, inkább reszkető zümmögések, érthetetlen szókezdemények, félig artikulált gondolatok.
Üdvözletek, melyek hullámokban érkeznek, aztán susogva visszahúzódnak, töredezett szóhordalékot hagyva maguk után.
A bánat dagálya mossa a Föld partjait.
Az öröm dagálya... Hol is? Egy leírhatatlanul megtalált, leírhatatlanul belakott, leírhatatlanul nedves világon. A vizek dala.
Hangok valóságos fugája, lármás magyarázatok egy elkerülhetetlen katasztrófáról, egy elpusztult világról, a tehetetlenségről, a görcsös elkeseredésről, a semmibe zuhanásról... Aztán ismét szavak hullámverése.
Az ébredő remény, az árnyék-Föld, mely az idő rejtett hajlataiból, a tér mélyebb rétegeiből került elő. Egy nagy erőfeszítés, az akarat diadala, a repülés. Egy új világ a régi helyén, épp csak a delfinek nélkül.
(...)
Végül hallani még, amint hosszú, súlyos és tökéletesen szürke testek siklanak alá valami feltérképezhetetlen mélységbe, halk kuncogások közepette.
Douglas Adams
