hetek, talán hónapok óta akarok írni egy bejegyzést arról, hogy mennyire borzalmas minden, de mindig megállok mielőtt gépelni kezdek...
talán ennyi:
"Egy téli reggel váratlan álltak elém
És összedőlt egy megszokott világ
Már álmok nélkül a padlón ott fekszem én
Csak rám dobnak egy széttépett ruhát"
Azt hiszem, ezek a bukások kellettek ahhoz hogy felrázódjak a nemtörődömségemből....
Neeeeem akarok tanulni
(most kicsit jobb, hogy ezt leírtam)
Kis helyzetjelentés, magamnak is :D :
Most nem vagyok magányos. Néha persze igen meg szomorú is vagyok, de volt, amikor sokkal meghatározóbb élmény volt a magány. Most összeszedettebbnek, motiváltabbnak látom magam és néha látom az alagút végét.
Tudom, mit kell tennem, és talán most először tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem áll senki mellettem hogy fogja a kezem.
Most úgy érzek mindent, mint egy átmeneti állapotot, és majd valamikor normalizálódik. Most úgy érzem, van erőm végigcsinálni, amit kell, és ha nem megy, van erőm változtatni. Ezt talán még sose éreztem ennyire.
És most ez aktuális: megint...
Mindig nagy öröm kipipálni egy tárgyat, hogy megvan :D Főleg, ha ennyit szenvedtem vele...
Ó továbbiakban is csak ilyen cserék legyenek a szereposztásban... Tudom, hogy ez nem volt így túl etikus, hogy még a táblára se volt kirakva, de hogy Kata volt ma Elisabeth, hát... <3 :)
Bár már másodszor esik meg velem, megint megdöbbentem, hogy azután hogy hónapokig spirálisan süllyedek az egyre mélyebb depresszióba és magányba az a megoldás, hogy összezuhanok. Mert megint működött, és megint nagyjából rendben van.
Megvilágosodtam ma reggel. Úgy értem komolyan. Egy éve, egy teljes éve szorongok, úgy érzem összeomlok a világ elvárásaitól (olyan dolgokat tettem vagy éppen nem tettem meg, hogy másoknak megfeleljek hogy ez teljesen nevetséges- halál komolyan előfordult hogy figyeltem a légzésemre a buszon, hogy túl hangos-e).
Tegnap pedig mélypontra értem. Úgy képzeltem, gondoltam, hittem vagy nem tudom, hogy eltaszítom magam körül az embereket a tökéletlenségemmel. Hogy mindig hibázok. Aztán azzal taszítom el, hogy bizonytalan vagyok. És tegnap úgy éreztem egy beszélgetés közben valakivel, aki nagyon közel áll hozzám, hogy ez egyirányú. hogy irritálom, idegesítem, frusztrálja a bizonytalanságom, és csak azért beszélget már velem mert egyszerűen kikerülhetetlen még. És akkor összezuhant bennem minden, depressziós voltam éjjel, bőgtem, mindent csináltam.
Majd reggel rájöttem, hogy ennél mélyebb már nem lehet ez a gödör. És innentől kezdve nem érdekel. Egyszerűen nem fognak érdekelni azok a képzelt vagy éppen valós elvárások, amitől én úgy gondolom hogy az emberek furának/elesettnek/szegénynek/csúnyának/furcsának találnak. Tartsanak. Nem felelhetek meg mindig mindenkinek, nem figyelhetek mindenre oda, szétesem tőle. És miközben elvileg mindent úgy csináltam, ahogy kell, egy-egy pillantásnál mégis megítélést láttam az emberek szemében. (A minap két ember is úgy nézett rám a buszon mintha minimum 3 fejem lenne.. Ezt még nem sikerült mondjuk megértenem, megkérdeztem a tesóm, elvileg semmi nem volt rajtam és csak 1 fejem volt).
Szóval az emberek megítélnek, bármennyire is törekszem arra, hogy észrevétlen, csendes maradjak. És ha így is megítélnek, akkor akár úgy is megtehetik, hogy én közbe nem roppanok össze a szorongástól. Hogy nem stresszelek azon, hogy túl hirtelen mozdulok meg a buszon és akkor rám néznek. és ezután a rádöbbenés után egy pillanattal el is tűnt. Minden félelem, frusztráltság, szorongás. Mintha nem is lett volna. Vannak saját elvárásaim magammal szemben, és elég ha azoknak megfelelek.
Komolyan hittem abban, hogy szakértői segítséget kell kérnem hamarosan, és évek nehéz munkája áll előttem. Remélem tényleg tévedtem, mert most olyan mintha a problémáim ezen része rendbe jött volna.
És most ez így jó.
Amikor éppen a 100 ezer feletti kávéfőzőknél hüledeztem a saturnban, odajött az eladó srác, hogy miben segíthet. Kicsit gúnyosabb lett a válaszom, mint akartam.
Nem tudom mit lehet, és mit kell elvárni az emberektől.
Néha úgy érzem már bajt jelent, hogy mennyire nem várok el semmit, néha pedig azt érzem már az is sok, amit igen.
Néha úgy érzem egy-két ember hülyeségeken akad fenn, olyanokon, amiket nem kéne elvárni tőlem. Néha pedig azon, amit jogos lenne, egyáltalán nem zavarja őket.
Néha fogalmam sincs, mi történik az életemmel, nem tudom kezelni a konfliktusokat. Azt sem tudom már, mit kell konfliktusnak tekinteni, és mit nem. Összezavarodtam.
Amilyen most úgy minden:
fáradt és éber, bizonytalan, keserű és édes, kiszámítható mégis meglepő, magányos, zsúfolt, nyugalmas, máskor feszült. depressziós, elszánt. bánatos, kiábrándult. elkeseredett, szenvedő, reménytelen. csendes
Fáradt vagyok, ég a szemem, jegyzetet másolok már órák óta, napokig nem kapcsolhattam be a gépet... Üdv újra, zh-időszak :D
Önuralmat gyakorlok, és nem veszek jegyet a csütörtöki szentire :D Se jegyem, se pénzem nincs rá, viszont van egy rakat ea-ra jegyem..
Most pedig mantrázom, hogy ne vegyek jegyet :D
Nagyon korán lesz az az 5:30... Erre jutottam :D
-Miért nem voltál ma előadáson?
-El kellett intéznem pár dolgot...
Ami azt jelenti, hogy ki kellett ülnöm egy parkba a napsütésre, meg kellett hallgatnom a kedvenc számaimat teljes hangerővel, majd elmennem csokit és gyümölcslevet venni, mert nekem azt kell reggeliznem.
Váááááááááá de barom voltam, hogy megint elcsesztem egy órát az életemből olyannal, amire sajnálom az időt, és mindezt éjjel kettőkor. Hát csak gratulálni tudok magamnak, hogy az a... Pfff...
Kicsit szétestem. Valahol a színházi előadások, a matematikai képletek, jogi szövegek és programozói elméletek tanulása közt elvesztettem magam, nem gondoltam hogy lehet ilyet. Az életemben kb semmi nem történik, bennem mégis hatalmas a káosz, úgy érzem csak kapkodok, nem tudok eléggé semmit megfogni ahhoz, hogy fontos legyen.
Egyedül érzem magam, közben pedig van valaki, aki mellett félelmetesen el tudom engedni magam. Elkezdtem fogyni, de fogalmam sincs mitől. Nem olvasok, nem nézek sorozatot még szabadidőmben sem. Fáradt vagyok, és nem vagyok motivált semmire. Azt sem tudom reggel hogy pl. péntek reggel mi fog arra rávenni, hogy bemenjek egyetemre a gyakorlatomra.
És amik most igazak:
"Ha egyszer másképp lenne minden, mint ahogyan van,
S nem tudnám, hogy szörnyen nem szabad,
Úgy ölelnélek, de úgy, hogy mindenki lássa,
S azt hiszem, ránk még veszélyes boldogság várna.
(...)
De minden úgy van, ahogy van,
Minden jól van, ahogy van,
Másképp semmi nem lehet,
Ígérem jó leszek!
Minden úgy van, ahogy van,
Minden jól van, ahogy van,
Főbe nem lövöm magam,
Szerelmünk tárgytalan. "
Az előbb hallgattam egy gyereket, aki valamelyik szomszéd lakásban fuvolázott. Pár percre visszarepültem 10 évvel ezelőttre, amikor én készültem az iskolai ünnepségre a műsorral. Mennyire nagy problémát jelentett nekem az akkor, és mennyivel szívesebben lennék az akkori énem helyében :D
Túl sok és túl közel van ahhoz h minden úgy történjen ahogy én akarom...
Csak címszavakban:
színházba akarok menni, nem akarok egyetemet, meg akarok gyógyulni, olvasni szeretnék, sorozatot akarok nézni, és nem is tudom miért sajnálom rá az időt nyáron, tanulni kéne, füzeteket venni, szoknyát venni, rendeltem könyvet, mert kaptam kupont, nem értem miért álmodtam kétszer ugyanarról a srácról h szerelmes vagyok belé, amikor már évek óta nem.
és végül ez:
meg ez:
Úgy érzem ezeket most ki kell raknom:
Hát az rendben van, hogy én tudom, hogy nem érzek iránta semmit. (mert tényleg nem)
De akkor miért dobbant akkorát a szívem, amikor 2 hét után először sms-t kaptam tőle?
