Bohó Boholy bejegyzései

Ó továbbiakban is csak ilyen cserék legyenek a szereposztásban... Tudom, hogy ez nem volt így túl etikus, hogy még a táblára se volt kirakva, de hogy Kata volt ma Elisabeth, hát... <3 :)

Megírtam az évértékelőmet, úgyhogy a szokásos jellemző videó idézettel:

„Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt
Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt
Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond”

és még egy is idézet nélkül, mert az egész:

Bár már másodszor esik meg velem, megint megdöbbentem, hogy azután hogy hónapokig spirálisan süllyedek az egyre mélyebb depresszióba és magányba az a megoldás, hogy összezuhanok. Mert megint működött, és megint nagyjából rendben van. 

Megvilágosodtam ma reggel. Úgy értem komolyan. Egy éve, egy teljes éve szorongok, úgy érzem összeomlok a világ elvárásaitól (olyan dolgokat tettem vagy éppen nem tettem meg, hogy másoknak megfeleljek hogy ez teljesen nevetséges- halál komolyan előfordult hogy figyeltem a légzésemre a buszon, hogy túl hangos-e).

Tegnap pedig mélypontra értem. Úgy képzeltem, gondoltam, hittem vagy nem tudom, hogy eltaszítom magam körül az embereket a tökéletlenségemmel. Hogy mindig hibázok. Aztán azzal taszítom el, hogy bizonytalan vagyok. És tegnap úgy éreztem egy beszélgetés közben valakivel, aki nagyon közel áll hozzám, hogy ez egyirányú. hogy irritálom, idegesítem, frusztrálja a bizonytalanságom, és csak azért beszélget már velem mert egyszerűen kikerülhetetlen még. És akkor összezuhant bennem minden, depressziós voltam éjjel, bőgtem, mindent csináltam. 

Majd reggel rájöttem, hogy ennél mélyebb már nem lehet ez a gödör. És innentől kezdve nem érdekel. Egyszerűen nem fognak érdekelni azok a képzelt vagy éppen valós elvárások, amitől én úgy gondolom hogy az emberek furának/elesettnek/szegénynek/csúnyának/furcsának találnak. Tartsanak. Nem felelhetek meg mindig mindenkinek, nem figyelhetek mindenre oda, szétesem tőle. És miközben elvileg mindent úgy csináltam, ahogy kell, egy-egy pillantásnál mégis megítélést láttam az emberek szemében. (A minap két ember is úgy nézett rám a buszon mintha minimum 3 fejem lenne.. Ezt még nem sikerült mondjuk megértenem, megkérdeztem a tesóm, elvileg semmi nem volt rajtam és csak 1 fejem volt).

Szóval az emberek megítélnek, bármennyire is törekszem arra, hogy észrevétlen, csendes maradjak. És ha így is megítélnek, akkor akár úgy is megtehetik, hogy én közbe nem roppanok össze a szorongástól. Hogy nem stresszelek azon, hogy túl hirtelen mozdulok meg a buszon és akkor rám néznek. és ezután a rádöbbenés után egy pillanattal el is tűnt. Minden félelem, frusztráltság, szorongás. Mintha nem is lett volna. Vannak saját elvárásaim magammal szemben, és elég ha azoknak megfelelek.
Komolyan hittem abban, hogy szakértői segítséget kell kérnem hamarosan, és évek nehéz munkája áll előttem. Remélem tényleg tévedtem, mert most olyan mintha a problémáim ezen része rendbe jött volna. 

És most ez így jó.