hetek, talán hónapok óta akarok írni egy bejegyzést arról, hogy mennyire borzalmas minden, de mindig megállok mielőtt gépelni kezdek...
talán ennyi:
"Egy téli reggel váratlan álltak elém
És összedőlt egy megszokott világ
Már álmok nélkül a padlón ott fekszem én
Csak rám dobnak egy széttépett ruhát"
“The worst part about being strong is that no one ever asks if you’re okay.”
Azt hiszem, ezek a bukások kellettek ahhoz hogy felrázódjak a nemtörődömségemből....
Neeeeem akarok tanulni
(most kicsit jobb, hogy ezt leírtam)
Kis helyzetjelentés, magamnak is :D :
Most nem vagyok magányos. Néha persze igen meg szomorú is vagyok, de volt, amikor sokkal meghatározóbb élmény volt a magány. Most összeszedettebbnek, motiváltabbnak látom magam és néha látom az alagút végét.
Tudom, mit kell tennem, és talán most először tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem áll senki mellettem hogy fogja a kezem.
Most úgy érzek mindent, mint egy átmeneti állapotot, és majd valamikor normalizálódik. Most úgy érzem, van erőm végigcsinálni, amit kell, és ha nem megy, van erőm változtatni. Ezt talán még sose éreztem ennyire.
És most ez aktuális: megint...
Mindig nagy öröm kipipálni egy tárgyat, hogy megvan :D Főleg, ha ennyit szenvedtem vele...
Ó továbbiakban is csak ilyen cserék legyenek a szereposztásban... Tudom, hogy ez nem volt így túl etikus, hogy még a táblára se volt kirakva, de hogy Kata volt ma Elisabeth, hát... <3 :)
Megírtam az évértékelőmet, úgyhogy a szokásos jellemző videó idézettel:
„Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt
Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt, ahogy átkarolt
Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond”
és még egy is idézet nélkül, mert az egész:
Bár már másodszor esik meg velem, megint megdöbbentem, hogy azután hogy hónapokig spirálisan süllyedek az egyre mélyebb depresszióba és magányba az a megoldás, hogy összezuhanok. Mert megint működött, és megint nagyjából rendben van.
Megvilágosodtam ma reggel. Úgy értem komolyan. Egy éve, egy teljes éve szorongok, úgy érzem összeomlok a világ elvárásaitól (olyan dolgokat tettem vagy éppen nem tettem meg, hogy másoknak megfeleljek hogy ez teljesen nevetséges- halál komolyan előfordult hogy figyeltem a légzésemre a buszon, hogy túl hangos-e).
Tegnap pedig mélypontra értem. Úgy képzeltem, gondoltam, hittem vagy nem tudom, hogy eltaszítom magam körül az embereket a tökéletlenségemmel. Hogy mindig hibázok. Aztán azzal taszítom el, hogy bizonytalan vagyok. És tegnap úgy éreztem egy beszélgetés közben valakivel, aki nagyon közel áll hozzám, hogy ez egyirányú. hogy irritálom, idegesítem, frusztrálja a bizonytalanságom, és csak azért beszélget már velem mert egyszerűen kikerülhetetlen még. És akkor összezuhant bennem minden, depressziós voltam éjjel, bőgtem, mindent csináltam.
Majd reggel rájöttem, hogy ennél mélyebb már nem lehet ez a gödör. És innentől kezdve nem érdekel. Egyszerűen nem fognak érdekelni azok a képzelt vagy éppen valós elvárások, amitől én úgy gondolom hogy az emberek furának/elesettnek/szegénynek/csúnyának/furcsának találnak. Tartsanak. Nem felelhetek meg mindig mindenkinek, nem figyelhetek mindenre oda, szétesem tőle. És miközben elvileg mindent úgy csináltam, ahogy kell, egy-egy pillantásnál mégis megítélést láttam az emberek szemében. (A minap két ember is úgy nézett rám a buszon mintha minimum 3 fejem lenne.. Ezt még nem sikerült mondjuk megértenem, megkérdeztem a tesóm, elvileg semmi nem volt rajtam és csak 1 fejem volt).
Szóval az emberek megítélnek, bármennyire is törekszem arra, hogy észrevétlen, csendes maradjak. És ha így is megítélnek, akkor akár úgy is megtehetik, hogy én közbe nem roppanok össze a szorongástól. Hogy nem stresszelek azon, hogy túl hirtelen mozdulok meg a buszon és akkor rám néznek. és ezután a rádöbbenés után egy pillanattal el is tűnt. Minden félelem, frusztráltság, szorongás. Mintha nem is lett volna. Vannak saját elvárásaim magammal szemben, és elég ha azoknak megfelelek.
Komolyan hittem abban, hogy szakértői segítséget kell kérnem hamarosan, és évek nehéz munkája áll előttem. Remélem tényleg tévedtem, mert most olyan mintha a problémáim ezen része rendbe jött volna.
És most ez így jó.
Ezt a videót most annyira fájóan aktuálisnak érzem az életemre...
Az is rossz, hogy van egy élethelyzetem, amiben nyitva hagytam egy ablakot, hogy az is egy alternatíva. Pedig igazából nem is, csak a körülmények, a családom és a barátaim beszélik belém, hogy az az egy lenne tök egyértelmű, én pedig hagyom magam meggyőzni, hogy jogos lenne (a feltétles mód maradt). Senki nem fogta fel, hogy attól még hogy lehetne, nem lesz választási lehetőség.
És szeretném becsukni az ablakot, mert idegesít, hogy nyitva van, és biztonsági okokból mégis marad, mert teljesen nem merem becsukni.
"Kín minden lépés, mégis megyek tovább, bár rémisztőn hív, hív már lent a semmi! Semmi!
...
Én játszom a bátrat, és teszem, mit kell, bár nem más az élet, csak rút ármány, undok csalás, mert e földön nincs más! Nincs más!"
Amikor éppen a 100 ezer feletti kávéfőzőknél hüledeztem a saturnban, odajött az eladó srác, hogy miben segíthet. Kicsit gúnyosabb lett a válaszom, mint akartam.
Álmomban volt mellettem valaki, akiben bíztam, olyan akinek elmondtam azt, amit még senkinek nem. És nem éreztem a lehetőségét, hogy nem értene meg és nem segítene. És rossz, hogy ezt a valóságban nem tudom elképzelni jelenleg.
Napok óta bőgök minden nap valamin. Kivéve akkor, amikor azt hittem tényleg fogok és készültem rá.
Ezen is sírok. Szomorú vagyok. Különösebb ok nélkül, és ebből már elegem van.
Nem tudom mit lehet, és mit kell elvárni az emberektől.
Néha úgy érzem már bajt jelent, hogy mennyire nem várok el semmit, néha pedig azt érzem már az is sok, amit igen.
Néha úgy érzem egy-két ember hülyeségeken akad fenn, olyanokon, amiket nem kéne elvárni tőlem. Néha pedig azon, amit jogos lenne, egyáltalán nem zavarja őket.
Néha fogalmam sincs, mi történik az életemmel, nem tudom kezelni a konfliktusokat. Azt sem tudom már, mit kell konfliktusnak tekinteni, és mit nem. Összezavarodtam.
Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül éppen itt él
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz?
Talán igen.
Fura volt álmomban. Olyan volt mintha vártunk volna valamit, mintha a tanévnyitó kezdődne. Én valahol álltam egy ajtóban, ahonnan úgy nagyjából mindent láttam és mégsem voltam bent. Tudtam, hogy Ő is ott van valahol, ahogy azt is tudtam hogy nem mennék oda hozzá, mert képtelen lennék beszélni vele. Aztán egyszerűen ő sétált oda hozzám, és valami semmilyen témáról kezdett velem beszélgetni. Csak úgy egyszerűen, tegezve, könnyedén.
Éreztem a görcsöt a gyomromban, a jóleső kis fájdalmat, hogy most ebből valami nagyon jó lesz. Nehezen válaszoltam szintén egy kis semmitmondót, teljesen úgy mintha nem is Ő állna ott velem szemben. Közben izgultam, és örültem egyszerre, olyan ismerős izgalommal. Beszélgettünk, semmiről, ünnepségről, időjárásról.
Aztán kérdeztem, hogy miért is jött ide hozzám? Mire csak azt mondta már találkozunk azért párszor. Valamiért a tárgyakat kezdte el sorolni, az idei tanévtől visszafelé, mintha ő tartotta volna őket. Először a mostanit mondta, majd az előző félévet, a következőképpen bevezetve: ahol egy nagy lepkehálóval kergettük… (egyébként milyen igaz, tényleg az egész tárgy ennyi volt. Lepkehálóval kergettük a teljesen elvont matematikai fogalmakat, és ha elkaptuk őket, akkor már semmi gond nem volt).Majd nevetve mondtam, hogy igen az tényleg olyan volt, és a többit is soroltam.
De miért vagy itt? –kérdeztem nem is tudom miért feszegetve a témát. Mire ezt a választ kaptam:
- Nem tudom... Örültem hogy látlak. Jó hogy itt vagy.
Amilyen most úgy minden:
fáradt és éber, bizonytalan, keserű és édes, kiszámítható mégis meglepő, magányos, zsúfolt, nyugalmas, máskor feszült. depressziós, elszánt. bánatos, kiábrándult. elkeseredett, szenvedő, reménytelen. csendes
Fáradt vagyok, ég a szemem, jegyzetet másolok már órák óta, napokig nem kapcsolhattam be a gépet... Üdv újra, zh-időszak :D
***