Az óceán zúgó moraja.
Hullámtörés zaja távoli partokon, valahol olyan messze, ahová már a gondolat sem jut el.
A mélység néma robajlása.
S közben hívó hangok csendülnek, de nem is egészen hangok, inkább reszkető zümmögések, érthetetlen szókezdemények, félig artikulált gondolatok.
Üdvözletek, melyek hullámokban érkeznek, aztán susogva visszahúzódnak, töredezett szóhordalékot hagyva maguk után.
A bánat dagálya mossa a Föld partjait.
Az öröm dagálya... Hol is? Egy leírhatatlanul megtalált, leírhatatlanul belakott, leírhatatlanul nedves világon. A vizek dala.
Hangok valóságos fugája, lármás magyarázatok egy elkerülhetetlen katasztrófáról, egy elpusztult világról, a tehetetlenségről, a görcsös elkeseredésről, a semmibe zuhanásról... Aztán ismét szavak hullámverése.
Az ébredő remény, az árnyék-Föld, mely az idő rejtett hajlataiból, a tér mélyebb rétegeiből került elő. Egy nagy erőfeszítés, az akarat diadala, a repülés. Egy új világ a régi helyén, épp csak a delfinek nélkül.
(...)
Végül hallani még, amint hosszú, súlyos és tökéletesen szürke testek siklanak alá valami feltérképezhetetlen mélységbe, halk kuncogások közepette.
