A fény ragyogó volt, kristályos, egy csillagokkal teli fekete égbolton.
-Á. Tényleg van egy sivatag. Mindenki ezt kapja? – kérdezte Tesveer.
KI TUDJA?
-És mi van a sivatag végén?
ÍTÉLET.
-Melyik végén?
A Halál elvigyorodott és oldalt lépett.
Amiről Tesveer azt hitte, hogy szikla a homokban, egy összegörnyedt alak volt, térdét átkulcsolva ült. Úgy látszott, megbénította a félelem.
Tesveer csak bámult.
- Vorbis? – hitetlenkedett.
Ránézett a Halálra.
-De hát Vorbis száz évvel ezelőtt meghalt!
IGEN. EGYEDÜL KELL VÉGIG MENNIE AZ UTAT. TELJESEN EGYEDÜL ÖNMAGÁVAL. HA MERI.
-Itt volt száz évig?
VALÓSZÍNŰLEG NEM. AZ IDŐ ITT MÁS. SOKKAL... SZEMÉLYESEBB.
- Á! Úgy érted a száz év elröpülhet, mint néhány pillanat?
A SZÁZ ÉV ELTARTHAZ AKÁR EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG.
A fekete-fehér szempár esedezve meredt Tesveerre, aki automatikusan kinyúlt, gondolkozás nélkül... És aztán tétovázott.
GYILKOS VOLT. – mondta a Halál. – ÉS GYILKOSOK TEREMTŐJE. KÍNVALLATÓ. ÉRZELEMMENTES. KEGYETLEN. SZÍVTELEN. KÖNYÖRTELEN.
-Igen. Tudom. Ő Vorbis. – felelte Tesveer. Vorbis megváltozatta az embereket. Néha halott emberekké változatta őket. De mindig megváltoztatta őket. Ez volt az ő diadala.
Sóhajtott.
-De én meg én vagyok – szögezte le.
Vorbis fölállt, habozva, követte Tesveert át a sivatagon.
A Halál nézte, ahogy elmennek.
Terry Pratchett
