hetek, talán hónapok óta akarok írni egy bejegyzést arról, hogy mennyire borzalmas minden, de mindig megállok mielőtt gépelni kezdek...
talán ennyi:
"Egy téli reggel váratlan álltak elém
És összedőlt egy megszokott világ
Már álmok nélkül a padlón ott fekszem én
Csak rám dobnak egy széttépett ruhát"
“The worst part about being strong is that no one ever asks if you’re okay.”
Azt hiszem, ezek a bukások kellettek ahhoz hogy felrázódjak a nemtörődömségemből....
Neeeeem akarok tanulni
(most kicsit jobb, hogy ezt leírtam)
Kis helyzetjelentés, magamnak is :D :
Most nem vagyok magányos. Néha persze igen meg szomorú is vagyok, de volt, amikor sokkal meghatározóbb élmény volt a magány. Most összeszedettebbnek, motiváltabbnak látom magam és néha látom az alagút végét.
Tudom, mit kell tennem, és talán most először tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy nem áll senki mellettem hogy fogja a kezem.
Most úgy érzek mindent, mint egy átmeneti állapotot, és majd valamikor normalizálódik. Most úgy érzem, van erőm végigcsinálni, amit kell, és ha nem megy, van erőm változtatni. Ezt talán még sose éreztem ennyire.
És most ez aktuális: megint...
Mindig nagy öröm kipipálni egy tárgyat, hogy megvan :D Főleg, ha ennyit szenvedtem vele...
***