Bohó Boholy bejegyzései

Néha eszembe jut, hogy az önbizalomhiányosproblémáimmal komolyan el kéne mennem egy pszichológushoz. Aztán eszembe jut, hogy annyi pénzből háromszor annyi időt lehetek egy nyelvtanárnál. Valahogy nem vagyunk ennyire milliomosok. Meg lehet, hogy akkor se mennék el, ha futná rá. Na újabb értelmes bejegyzés by me.

Ma elég filozófikus hangulatban tértem haza a gyógytornáról, ahol meghallgattam egy néni szép történetét az édesanyja haláláról. Tényleg gyönyörű volt, de nem publikálnám, mert azért mégse. Szóval ezután kiléptem az őszbe, bekapcsoltam az mp3-amon egy zongoraszámot, és elmerengtem.
Rájöttem, hogy az őszben mindig benne van valahogy a szelíd szomorúság. A bánat, a búcsúzás, de valahogy szépen. Mindig érezni egy kicsit a sajnálatát a nyárnak, a virágoknak, a zöldnek. Ezt főleg akkor lehet érezni, amikor olyan idő van, mint most.  Kicsit csipős hideg, érezni a tél közeledő illatát. Hallani a nem látható szél által keltett suhogást a levelekkel. Mintha az egész térség, ahol ősz van, visszatartaná a lélegzetét, hogy kifújja majd ránk a hideg levegőt. Minden kis apró fűszál, falevél, bokor és bogyó vár, vár a télre.
Az ősz mindig bekövetkezik, mindig van legalább egy-két nap ősz. Éghajlatváltozás ide, vagy oda, a levelek minden évben lehullanak, és minden évben bejön a hűvös levegő. Még ha olyan hirtelen is, mint idén. Emberek hülyeségei ellenére is.
Lehet, hogy Babits miatt jutnak eszembe ilyen gondolatok. Az állandó változás, az ember-fűszál hasonlat stb.
De van valami varázs abban, ahogy az őszi nap átsüt a levelek között. Meg ahogy múltkor álltam az ablakban, és befújt a szél, lehetett érezni a hideg-illatot. Felülmúlhatatlan.