Ma elég filozófikus hangulatban tértem haza a gyógytornáról, ahol meghallgattam egy néni szép történetét az édesanyja haláláról. Tényleg gyönyörű volt, de nem publikálnám, mert azért mégse. Szóval ezután kiléptem az őszbe, bekapcsoltam az mp3-amon egy zongoraszámot, és elmerengtem.
Rájöttem, hogy az őszben mindig benne van valahogy a szelíd szomorúság. A bánat, a búcsúzás, de valahogy szépen. Mindig érezni egy kicsit a sajnálatát a nyárnak, a virágoknak, a zöldnek. Ezt főleg akkor lehet érezni, amikor olyan idő van, mint most. Kicsit csipős hideg, érezni a tél közeledő illatát. Hallani a nem látható szél által keltett suhogást a levelekkel. Mintha az egész térség, ahol ősz van, visszatartaná a lélegzetét, hogy kifújja majd ránk a hideg levegőt. Minden kis apró fűszál, falevél, bokor és bogyó vár, vár a télre.
Az ősz mindig bekövetkezik, mindig van legalább egy-két nap ősz. Éghajlatváltozás ide, vagy oda, a levelek minden évben lehullanak, és minden évben bejön a hűvös levegő. Még ha olyan hirtelen is, mint idén. Emberek hülyeségei ellenére is.
Lehet, hogy Babits miatt jutnak eszembe ilyen gondolatok. Az állandó változás, az ember-fűszál hasonlat stb.
De van valami varázs abban, ahogy az őszi nap átsüt a levelek között. Meg ahogy múltkor álltam az ablakban, és befújt a szél, lehetett érezni a hideg-illatot. Felülmúlhatatlan.
